Botos Katalin: Másodrendű kelet-európaiak

Vajon a történelem tanúsága szerint a végvári katonák nem azért harcoltak, hogy otthonukat, családjaikat, saját életüket, hazájuk polgárait a haláltól, elhurcolástól, nyomorgatástól megvédjék?

Kétezer-tizenöt éve is volt népmozgás a római provinciákban. Egy család, várandós asszony és férje is kénytelenségből útra indult. Tele voltak a szálláshelyek. De ők nem átkozódtak, nem erőszakoskodtak – szelíden elfogadták az elfogadhatatlant. Barmok jászolát, a Gyermek születéséhez. Sőt, nemsokára éppenhogy tovább kellett állniuk, mert a hatalom gyilkos szándékkal üldözte őket. De amikor a gonosz Heródes meghalt, visszatértek lakóhelyükre.

Korunk migránsai között vannak életüket mentő menekültek. Mint a Szent Család. És vannak gyilkos indulatú fanatikusok. Vagy csak egyszerűen erőszakos, esetleg megtévesztett emberek. Mindenképpen abszolút indokolt, hogy a menekültek türelemmel viseljék az átvizsgálást, hogy státusuk megállapítható legyen. A keresztény könyörületesség arra indít, hogy segítsünk a bajba jutott felebarátainkon. Ez elvitathatatlan parancs. Van helyzet, amikor aligha mérlegelhetünk. De mikor, hogyan, és hol segítsünk?

Nyilván lehetetlen a világ valamennyi fejlődő országából jobb életre áhítozó migránsok befogadása a humanista Európa jóléti rendszerébe, melyet évtizedek alatt épített fel magának. Nyilvánvaló, hogy az elvándorlás okait kellene megtalálni, és ott segíteni. Ez kettős: a háború és vallási fanatizmus, továbbá a gazdasági nyomorúság. Az előbbinél aligha van más megoldás, mint az erő. Hitlerrel sem lehetett más alapon tárgyalni. Még Gandhi, az erőszakmentesség nagy apostola is egyetértett azzal, hogy a demokrácia mellett kiállva, a Brit Birodalom részeként – melytől egyébként minden módon függetlenedni akart – India is szerepet vállaljon a fanatikus diktatúrával szemben. Erre azonban csak akkor került sor, amikor a nyugat-európaiak életét, egzisztenciáját fenyegette a támadás. Vajon ma mennyire érzik át Európa vezetői, hogy a migráció-invázió jelen formája nem veszélytelen polgáraik számára? Hány gyilkos és öngyilkos merénylet kell ahhoz, hogy a fanatizmus veszélyét belássák? S vajon ezzel szemben elegendő érv-e az, hogy a menekülők is pont ez elől futnak?

Mit látnak az európai politikusok és üzletemberek e folyamatban? Karitatív humanista cselekvést, olcsó munkaerőt, az európai demográfiai deficit pótlását. Álljunk meg itt egy percre! Sok társadalomtudós rámutatott már, hogy a demográfiai vákuum szívóereje is szerepet játszik a migránsözön iránti fogadókészségben. Pokol Béla a Nyugat hanyatlásáról írott könyvében cáfolhatatlan demográfiai tényeket prezentált. Semmi jelét nem látjuk azonban a komoly változásnak a nyugati politikában.

Nézzünk magunkba! Nem kell feltétlenül még nyugatabbra mutogatnunk, nem kényelmesebb-e elfogadni a kész munkaerőt, mint megszülni, felnevelni, kitaníttatni azt. Helyesebben őt, hogy ne mint dolgokról beszéljünk emberekről. Nincs-e ebben a magatartásban a saját kényelmünkhöz, jólétünkhöz, bálványainkhoz való helytelen ragaszkodásnak is elemi szerepe?

Milyen a mi európai, de akár magyar hozzáállásunk az áldozatvállaláshoz? Mert lássuk be, gyermeket vállalni valóban nagy vállalkozás, sok mindenről való lemondást, sok aggódó órát és nem kevés költséget jelent. Nem értelmiségi eszmefuttatásokra gondolok, hanem az átlagember mindennapjaira. Gondoljuk csak el, hogy mára a gyermekvállalás gazdasági döntéssé redukálódott: megéri-e nekem ezt felvállalni. Mert jogszerűen megtehetem – módom van rá –, hogy ne tegyem. Meg hát, arra is gondoljunk, hogy Mária is csak József támogatásával volt képes gyermekét felnevelni.

Ma is két ember egymás iránti elkötelezettsége kell ahhoz, hogy egészséges lelkű, kiegyensúlyozott utódokat neveljenek, mindkét nembeli értékes tulajdonságokkal megismertetve, együttműködő életre szocializálva őket. Az elköteleződés alkalmazkodással jár, fárasztó, olykor kimondottan nehéz. De ha ezt nem vállaljuk, nem vállaljuk a következő generáció felnevelését, bizony migránsokra szorulunk majd.

Elemi életfeladataink ellátásához is. Igaz, semmiképpen nem olyan bevándorlókra, akik a megkérdezésünk nélkül, akaratunk ellenére, követelőzve, erőszakkal özönlik el országainkat. Ez mindenképpen elfogadhatatlan. Európa milyen államiságra tart igényt, ha a határai megvédését sem tudja megtenni? Értem én, hogy azért, mert saját humanizmusa csapdájában van. De akkor térjünk vissza az előzőekben érintett témánkhoz. Ott kell humanistának lenni, ahol a baj keletkezett. Saját szuverenitásunkat – területi szuverenitásunkat! – meg kell védenünk az erőszakos behatolással szemben. Az is lehet, hogy ez a humanizmus erőt igényel. Kérdezi a történész: mikor lehetett a történelem során a beözönlő külső erőket erő nélkül megállítani?

De ki lehet erre képes? Hiszen ez adott esetben személyes kockázatok felvállalását, életáldozatot is jelenthet. Vajon a történelem tanúsága szerint a végvári katonák nem azért harcoltak, hogy otthonukat, családjaikat, saját életüket, hazájuk polgárait a haláltól, elhurcolástól, nyomorgatástól megvédjék? Vajon lehetett-e ezt csupán zsoldosmentalitással elérni? Nem kellett-e hozzá olyan morális támasz, mint hit, hazaszeretet? Kialakult-e olyan európai identitás, amiért valaki az életét áldozná? Amikor brüsszeli bürokraták azt vetik a lengyelek szemére, hogy „a zászlónk nem kell, csak a pénzünk?”. Nem mérlegelve persze, hogy a „pénzünk” csak szerény törlesztés azért a sok szenvedésért, amit Kelet-Európa a szovjet térfélre lökve kellett elszenvedjen, biztosítva ezzel Nyugat-Európa nyugodt gazdasági fejlődését. Míg mi a szocialista kísérlet kudarcának romjain most kénytelenek vagyunk valami szerény összeget elfogadni szerencsésebb sorsú polgártársaink adójából. Akiknek őszintén szólva fogalmuk nincs arról, hogy jó sorsukat tényleg Kelet-Európa martalékul dobásának köszönhetik.

Élcelődnek azon, hogy a magyar miniszterelnök holmi Hunyadi Jánosnak képzeli magát. Pedig valóban, évszázadokon át a magyar katonák, Zrínyik, Balassik, Hunyadiak tartották vissza vérük árán az oszmán hatalmat Bécs alól. Nem kellene ezen humorizálni, hanem bele kellene gondolni abba, hogy a Nyugat még Kelet-Európával se vállalt igazi szolidaritást, még a rendszerváltás után sem, másodrendű állampolgárokká téve minket. Nemhogy a nyomorgó fejlődő világgal.
Nézzenek tükörbe ezek fényében a nagy humanista mezben tetszelgő európai politikusok…

Forrás: Másodrendű kelet-európaiak

Reklámok

Botos Katalin: Másodrendű kelet-európaiak” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Remélem most majd ezek a rohadék köcsögök is megszívják a kedves mocskos barátaikkal! na nem most rögtön majd egy 30 40 év múlva!! hogy basznák meg az anyukat a faszopó liberálisok! ki irtják majd a gyerekeiket unokájukat!
    Mi a büdös picsára olyan nagyképűek!!?? Mert a németek is megkaptál a Marshall segélyt ! Mi meg a orosz kényszermunkát! Abból indultak meg a németek is ! Mi segítettünk nekik az egyesülésben is mégis szarnak néznek bennünket!! Mocskos rohadt liberális banda4

  2. Remélem most majd ezek a rohadék köcsögök is megszívják a kedves mocskos barátaikkal! na nem most rögtön majd egy 30 40 év múlva!! hogy basznák meg az anyukat a faszopó liberálisok! ki irtják majd a gyerekeiket unokájukat!
    Mi a büdös picsára olyan nagyképűek!!?? Mert a németek is megkaptál a Marshall segélyt ! Mi meg a
    orosz kényszermunkát! Abból indultak meg a németek is ! Mi segítettünk nekik az egyesülésben is mégis szarnak néznek bennünket!! Mocskos rohadt liberális banda!!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s