Így sajátította ki az EU Európát

 

Pontosan egy negyedszázad telt el azóta, hogy a Nyugat és a Szovjetunió képviselői aláírták a párizsi chartát, amely kinyilvánította a hidegháború és az európai szembenállás befejezését. Ez az új európai felépítményt felvázoló dokumentum azonban a szovjet szétesést követően a feledés homályába merült. Európa pedig 25 év múlva visszatért a konfrontációhoz, elszalasztva azt a történelmi esélyt, amely új fejezetet nyithatott volna életében. Hogyan jutottunk idáig? Erről faggattuk Konsztantyin Koszacsovot, az orosz parlament felsőháza külügyi bizottságának elnökét.

tn726c406s.jpg

– A párizsi chartáról szinte teljesen megfeledkeztünk. Mennyire volt fontos ez a megállapodás?
– Számomra ez volt a jogi vízválasztó a hidegháború és azon új korszak között, aminek a közös felépítéséről akkor megegyeztünk. A Szovjetunió vezetői, akik 1990-ben ezt a dokumentumot aláírták, nem úgy fogták fel a megállapodást, mint a vereségük megpecsételését. Ne felejtsük el, hogy ez a peresztrojka (Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár és elnök nyitása a világ, a piac és a szabadságjogok felé – a szerk.) időszaka. Moszkvában ekkor őszintén hitték: a hidegháború azért ért véget, mert a szovjet fél be akarta fejezni. Ha sportbéli hasonlattal élnék, akkor azt mondanám: nem azért lett vége a bokszmeccsnek, mert a piros nadrágost kiütötték, hanem azért, mert nem jelent meg a ringben, s ezzel az összecsapás okafogyottá vált. A szovjet fél tehát nem úgy ült le tárgyalni a párizsi chartáról, mint amikor egy nagyhatalom megadja magát, hanem azért, mert egy új európai felépítményt szeretett volna a Nyugattal közösen megalkotni. Ha ezt a dokumentumot kézbe vesszük, akkor egy idealisztikus, de teljesen reális képet kaphatunk arról, milyen is lehetett volna egy új Európa, ha minden akkori tárgyalópartner meg akarta volna valósítani a megállapodást. Ez az új Európa annak az együttműködésnek köszönhetően jött volna létre, amely három nemzetközi szervezet keretei között zajlott volna: az ENSZ, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) elődje, mely akkor még értekezlet volt csak, valamint az Európa Tanács. Az utóbbiba már a Szovjetunió is tervezte a belépést, az új Oroszország pedig 1996-ban tette ezt meg.

– A NATO és az Európai Unió egyáltalán nem is szerepel benne?
– Ez a legérdekesebb, s ez tűnt fel nekem is, amikor nemrég újraolvastam. Az európai biztonság új szerkezetét felvázoló dokumentumban a NATO-t egyetlen egyszer sem említik. Az EU elődjét, az Európai Közösségeket pedig mindössze egyszer, kizárólag a kereskedelem fejlesztésének elősegítése jegyében, vagyis szó sincs arról, hogy bármi köze lenne a biztonságpolitikához. A közelmúltban alkalmam nyílt megkérdezni erről a dokumentum egyik atyját, az EBESZ parlamenti közgyűlésének főtitkárát, Spencer Olivert, aki az egyik legtapasztaltabb amerikai diplomata ezen a téren. Kérdésemre felnevetett, és elismerte: persze hogy az euroatlanti struktúrákra szerettek volna akkor is támaszkodni, de ezt nem írták bele a dokumentumba, mert nem akarták a szovjet felet felzaklatni. Ebből számomra az derült ki, hogy míg a szovjet fél a dokumentumot valóban meg is akarta valósítani, addig a nyugati partnereink ezt csak egy ideiglenes egyezségnek tekintették, amellyel meg lehet nyugtatni a szovjeteket addig, amíg nem nyílik lehetőség a saját forgatókönyvük megvalósítására. Ha szemügyre vesszük Európát 25 évvel később, akkor azt látjuk, hogy két szervezet dominál, a NATO és az EU, amelyek azonban nem páneurópaiak, nem fedik le az összes európai szereplőt.

– Vagyis megint blokkokban gondolkodnak az összeurópai érdek helyett?
– Pontosan, hiszen nem történt más, mint hogy az EU és a NATO kisajátította magának Európát. Amikor arról beszélnek, hogy az európai egyesítésen dolgoznak, akkor csak egy országcsoport egyesítését értik ezalatt, és nem többet. Vagyis Európa valódi egyesítése szempontjából az EU is, de főleg a NATO inkább szétválaszt, mint összekovácsol. Az EU és a NATO bővítésének van ugyanis egy természetes határa. Ha ugyanis feltételezzük, hogy mindenkit felvesznek, aki most szeretné, és azt is, aki még nem szeretné, akkor is az orosz határok jelentik majd a végét ennek a folyamatnak. Oroszország soha nem lesz tagja egyik szervezetnek sem, mert ez mindig is összeegyeztethetetlen lesz nemzeti érdekeivel. De az euroatlanti felépítményt sem arra tervezték, hogy egy olyan súlyú tagot elbírjon, mint Oroszország. Az EU és a NATO tehát az én szememben jól szolgálhatja ugyan azoknak az országoknak az érdekeit, amelyek csatlakoztak hozzájuk, de nem alkalmasak az egész kontinens érdekeinek képviseletére. Az összeurópai felépítményt ugyanis nem alapozhatjuk arra, hogy egyes országokat alárendelünk mások logikájának.

– Hogyan kellene akkor építkezni?
– Meg kellene keresni a közös érdekeket. Ilyenek most is vannak. Nézzük csak meg, hogy mi foglalkoztatja ma az európaiakat elsősorban. Három téma: a gazdaság, a migráció és a terrorizmus. Meg vagyok győződve arról, hogy ezekben a témákban nincsenek leküzdhetetlen nézetkülönbségek az uniós tagországok és az orosz vezetés felfogása között. Oroszország érdekelt abban, hogy az európai gazdaság egységes és erős legyen. Érdekeltek vagyunk abban is, hogy Európa soknemzetiségű és kulturálisan sokszínű fejlődése kiteljesedjen, hiszen Oroszország is ilyen, ez számunkra természetes. Csak azt szeretnénk, hogy emellett ne csorbuljon minden országnak a joga a nemzeti identitásának megőrzésére, hogy ez a folyamat ne vezessen a nemzeti érdekek semmibevételéhez. Ami pedig a terrorizmus elleni harcot illeti, ott aztán végképp nem fér kétség hozzá: egy csónakban ülünk és segítenünk kell egymásnak.

– Oroszországot sokszor vádolják azzal: nem lehet vele zöld ágra vergődni, mert más értékrendet vall, mint az európai. Mennyiben gondolkodunk másként az alapértékekről?
– A 90-es évek elején mi is szentül hittünk mindenben, amit a nyugati demokráciák sugalltak nekünk. Közben az országban polgárháborús állapotok uralkodtak, az emberek pedig még a létfenntartáshoz szükséges jövedelemhez sem tudtak sokszor hozzájutni. Ez akkor senkit sem izgatott igazából Európában, pedig a biztonsághoz és a jóléthez való jog szerintünk az alapjogok közé tartozik. Szerintem a demokráciát nem szabad öncélúan felfogni. A demokrácia eszköz, amelynek segítségével megfelelhetünk a társadalom előtt álló kihívásoknak. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a demokrácia akkor működőképes, ha a kellemest össze tudja kötni a hasznossal. A kellemes oldalt a szabadságjogok jelentik. De a demokráciának emellett érzékelhetően tudnia kell javítani is az emberek életszínvonalán.

– Mit jelent ez a politikai jogokat illetően?
– Emlékszem a 90-es évek orosz parlamentjére, amely a nyugati kritériumok alapján ugyan teljesen demokratikus volt, de az ott lévő pártok képviselői valójában senkit sem képviseltek magukon kívül. A honatyák a saját véleményüket elmondták a pulpitusról, élvezték a tapsot, és kész. A parlament nem töltötte be a funkcióját, mert képtelen volt a megfelelő minőségű jogszabályok elfogadására. El kellett mozdulnunk erről a holtpontról. Át kellett szerveznünk az egész politikai felépítményt. Éppen ezért másfél évtizeddel ezelőtt teljesen tudatosan szigorítottunk a politikai pártok működésének feltételrendszerén. Elsősorban azért, hogy a kicsi, egymással versengő és igazából igen szűk rétegeket képviselő pártok kénytelenek legyenek egyesülni. Ezt sikerült is elérnünk. Kialakult egy olyan politikai rendszer, amelyben 5-7 párt vett részt. Amikor világossá vált, hogy a káoszon úrrá lettünk, akkor úgy döntöttünk: itt az ideje a liberalizációnak. Ez úgy négy éve történt, és azóta már 70 pártot jegyeztek be. Ha régen 10 ezer aláírás kellett ehhez, akkor ma már csak 500, ami egy 140 milliós országban azt jelenti, hogy szinte bárki alapíthat pártot. Emellett a parlamenti bejutási küszöböt is levittük 7-ről 5 százalékra. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy az előző két választáson csak listás szavazás volt, a jövő szeptemberi választáson viszont visszatérünk a vegyes, fele listás, fele egyéni választókerületi megmérettetéshez, akkor nem férhet kétség ahhoz: a célunk egy működőképes többpárti, demokratikus rendszer kialakítása. Egy évtizede, amikor szigorítottunk, minden attól volt hangos, hogy Oroszország sutba dobja az alapértékeket. Most, amikor liberalizáltunk, azt senki nem vette észre.

– Mennyire szabad ön szerint a sajtó Oroszországban?
– Az egyetlen terület, ami szerintem problémás, az a televízió. Valóban vannak igen erős állami csatornáink és igen kevés a független, magánforrásból finanszírozott versenytárs. Itt látok még teret a fejlődésre, de ezt nem akadályozza a jogszabályi környezet. Legalább három olyan csatornát tudok mondani, amelyek élesen ellenzéki hangvételűek és hozzáférhetőek, fejlődésüket a törvények nem korlátozzák. Ami pedig a rádiókat és az újságokat illeti, ott meg végképp megtalálható a nézőpontok széles skálája. Az internet meg úgysem szabályozható.

– Térjünk vissza egy kicsit a tágabb környezetre. Ön Budapesten tárgyalt a külügyminiszter-helyettessel és a parlament külügyi bizottságának képviselőivel is. Miként látja a viszony alakulását a közép-európai régióval és Magyarországgal?
– Először is, ne várjanak tőlünk valamiféle külön stratégiát erre a térségre, mert nem országcsoportokban, hanem összeurópai érdekekben szeretnénk gondolkodni. Magyarországot tudatosan választottuk azért, mert látjuk értelmét a párbeszédnek. Tisztában vagyunk azzal, hogy Budapestnek kötelezettségei vannak azokkal a szövetségi rendszerekkel szemben, amelyeknek tagja. Értékeljük ugyanakkor, hogy a magyar vezetés maximálisan igyekszik kihasználni azt a korlátozott mozgásszabadságot, ami ezen a téren a rendelkezésére áll. És van még egy fontos tényező. Bár a magyarokkal a kapcsolataink történelme tele van konfliktusokkal, amelyek megítélése ma is vitatott, Magyarország képes volt túllépni ezen, és az új Oroszországot leválasztani a Szovjetunióról. Sok országnak ez nem sikerült, és úgy állnak Oroszországhoz, mint a Szovjetunió második kiadásához, ugyanazokat a kifogásokat vetve fel, mint a múltban, s ezzel maguk is a múltban ragadtak. Ezzel szemben Magyarországon, bár nem értettünk sok mindenben egyet, tudtunk értelmes párbeszédet folytatni. A magyar politikusok jelentős része megértette, hogy Oroszország nélkül képtelenség megfelelni az Európa előtt álló kihívásoknak.

magyaridok.hu

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s